A fotovoltaikus napelemek működési elve

 
A fotovoltaikus jelenséget Edmund Bequerel 1839-ben fedezte fel, aki észrevette, hogy a napsugárzás bizonyos elektrokémiai konfigurációk mellett elektromos energiát termel.

A fotovoltaikus jelenséget 1954 évtől kezdték arra használni, hogy a közvetlen napsugárzást energiává változtassák át. Az elv abban áll, hogy ha foton esik a félvezetőre, akkor a polaritás negatív átmeneti felülete kilöki az elektront így két vezető jön létre: a szabad elektron és az elektronlyuk.

A felszabadult elektronok a felső rétegbe áramlanak át. Az alsó rétegben az elektronok az egyik atomtól a másik felé terelődnek úgy, hogy az üres helyeket kitöltsék. A szabad elektronokat elvezetik a felső rétegből abba az elektromos mezőbe, ahol a napelem is van. Így alakul ki ebben a térben az elektromos áram addig, amíg a napelembe napfény esik.

Az elektromos áram zajmentesen, tisztán és melléktermék nélkül termelődik. A fotovoltaikus berendezés automatikusan és karbantartás nélkül üzemel. A napelemek közvetlenül villamos egyenáramot termelnek, amelyet inverter (áramátalakító berendezés) segítségével alakítunk át hálózati váltóáramú 230 Volt feszültséggé. A napelem rendszer az áramszolgáltatói hálózattal párhuzamosan üzemel.

A telepített napelem rendszerünk által termelt energiát felhasználjuk és a többlet megtermelt energiát a nyilvános hálózatra tápláljuk vissza, mely mennyiséget az energiaszolgáltató megfizet részünkre. A megtermelt energia minden értékét mérőeszköz méri és kezeli.

A fotovoltaikus napelem rendszer könnyen telepíthető - akár utólagosan is - az épületek meglévő elektromos rendszeréhez. A megtermelt tiszta energia nem szennyezi a környezetünket, csökkenti az üvegházhatást okozó gázkibocsátást, és az sem elhanyagolható, hogy jelentős pénzbevételt termelünk meg magunknak.